Boros Tamás László Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakára beadott dolgozata

Rengeteg olyan színházi élményem volt, amire azt tudnám mondani, hogy nagy hatással volt rám vagy megváltoztatott bennem valamit. Ennek ellenére elég egyértelmű volt számomra, hogy ebben a beszámolóban a Tollfosztás workshopról fogok írni, mivel ez egy olyan tanulási folyamat, ahol úgy tanulok, hogy közben lehetőségem van nyitott gondolkodásra és véleményformálásra buzdítani másokat.

Honnan indultam?

2013 novemberében indult a kortárs trénerképzés a Független Színháznál. A helyzet nem volt teljesen ismeretlen, hiszen 2012 decemberében kezdődött a Peer Gynt Gyermekei színházi műhelymunka, amiben szintén részt vettem, mint színházi ösztöndíjas. Így enyhe déjà vu érzettel érkeztem meg aznap a váci utcai próbaterembe, mivel egy évvel ezelőtt is egy új munkába vágtam bele ugyanitt. Rajtam kívül még három ember vett részt a képzésen: Balogh Vivien, Szegedi Tamás és Macher Judit. Miután velük összeismerkedtünk el is kezdődött a képzés, amit Balogh Rodrigó és Illés Márton tartott. Először tisztázták és bemutatták, hogy honnan származik az ötlet a projektre, miből is áll maga a képzés és a workshop illetve, hogy miért éppen minket választottak. Ahogy ezeket hallgattam – a kíváncsiság mellett– az a kérdés fogalmazódott meg bennem: „mit fogok én mondani egy nálam csak néhány évvel fiatalabb osztályközösségnek a magyarországi cigányságot érintő társadalmi problémákról kétszer három órában?”. Ez és a képzés alatt felmerülő más kérdések mostanra már tisztázódottak.

Miért pont a Tollfosztás?

A Tollfosztás a Független Színház színdarabja, ami az előadásokkal, a filmmel és a workshopokkal már a sokadik fázisát éli. A mű jogvédő irodák által feldolgozott és feledésbe merült diszkriminációs eseteket mutat be, ezeken keresztül világít rá aktuális társadalmi problémákra. A Tollfosztás filmmel ezeket az eseteket és a felmerülő problémákat visszük el diákokhoz és beszélgetünk róluk tabuk nélkül. A Tollfosztás film lényegre törő stílusa miatt remek alapanyag a workshophoz, mivel olyan témákat tárgyalunk ki, amikről a diákok sokszor úgy érzik, hogy erről nem szabad beszélni, hiszen senki nem ad róla információkat nyíltan. Szinte minden iskolában előjön az a feszült érzés a workshop elején, hogy most „hogy beszéljek a cigányokról és mit szabad mondani?” Ez onnan ered, hogy a tanárok is ezekkel a kérdésekkel küszködnek. Több iskolában érződött már az, hogy azért hívtak el minket, mert így nem nekik kell erről mondani semmit.

Miért pont mi?

A workshop egyik fontos alapja, hogy a trénerek kortársak legyenek. Ez azért fontos, mert mi nem tanárként megyünk oda, aki frontálisan leadja az anyagot. Mi beszélgetni megyünk. A diákok sokkal könnyebben lesznek őszinték egy olyan emberrel, akitől csak pár év választ el. A workshopon emiatt nincsenek is bent a tanárok, így ha egy diák elmondja a véleményét, az nem üthet rá vissza, így nem sérülhet a workshop integritása.

Volt olyan iskola, ahol az első kérdés a workshop-al kapcsolatban az volt, hogy „az baj, ha én utálom a cigányokat?”  Miután erre azt a választ adtam, hogy „Nem. Azért vagyunk itt, hogy erről nyíltan lehessen beszélgetni” általában már az első húsz perc után megnyílnak a résztvevők. Ez abban nyilvánult meg, hogy hamar előkerültek az előítéletek minden olyan emberrel kapcsolatban, aki nem magyar származású fehér férfi. Ez elsőre furán hatott, de közben rendkívül hasznos volt, mivel így nagyon sok témáról tudtunk beszélgetni. Ráadásul bizalmi viszony alakult ki. Tudták, hogy nem mondjuk vissza az elhangzott infókat a tanároknak, mivel a közösen kialakított keretekben rögzítettük a csoporttitok fogalmát. Ez volt az a csoport, ahol a cigányság mellett a férfi-női egyenlőségről is beszélnünk kellett, mivel erős hímsovinizmussal találkoztunk. Nagyon érdekes volt látni, hogy nálam alig fiatalabb emberekből mit hoz ki az elkeseredés, a médiában látott sokszor valótlan képek a cigányságról és az otthon hallott sztereotípiák, miközben se velem se a társammal nem voltak ellenségesek. Ha bent van egy tanár ezek a vélemények nem jöttek volna elő, pedig a srácokon érződött, hogy már elegük van az udvariaskodásból.

A workshop struktúrája, felépítése

A workshop 2x180 percből áll. Az első alkalommal megismerkedünk a diákokkal, akiknek előzetesen már megtanultuk a neveit, az állításos játékon keresztül elkezdünk belemenni a kirekesztés és a megkülönböztetés témájába –utána összeszedjük azokat a területeket, ahol hátrány érhet minket, megnézzük a film első 40 percét, majd beszélgetünk az ott elhangzottakról. Az első napon az állításos rész a kedvencem még akkor is, ha éppen nem én vezetem. Itt a résztvevők állításokat hallanak és attól függően, hogy egyetértenek-e az állításokkal, a terem egyik vagy másik felébe állnak, ha nem tudnak dönteni, akkor pedig középre. Minden állítás után megkérdezzük a résztvevőket, hogy miért álltak oda, ahova. Érdekes megfigyelni, ahogy az osztály az első állításnál, miszerint „a hátrányos helyzetűek nehezebben tanulnak idegen nyelveket” még nagyon politikailag korrekt és teljesen egyetértő, de az utolsónál, ami arra kérdez rá, hogy járnának-e cigány fiúval, vagy lánnyal, már teljesen más a helyzet. Az itt elhangzott véleményeket később nagyon jól vissza lehet csatolni a későbbi beszélgetésekben.

A második nap fő eleme a kreatív munka. Itt a diákoknak, kis csoportokban 40 percük van elkészíteni egy-egy kollázst vagy jelenetet. Én általában a jelenetes csapatokkal szoktam dolgozni. Ezt a rész azért szeretem, mert itt van lehetőség arra, hogy egy-egy diákkal többet tudjak beszélgetni. Jobban belelátok a mindennapjaikba és ők is tudnak feltenni kérdéseket nekem. A jelenetek egyik sajátossága, hogy első nekifutásra mindenki verekedni akar. Remek kihívást jelent, hogy ezeket a terveket segítsek nekik megtölteni tartalommal és valós gondolatokkal. Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy nekik nincsenek jó gondolataik, ezért inkább csak bohóckodnak, pedig ha az ember elbeszélget velük nagyon komoly jelenetek szoktak születni.

Miután ezeket bemutatták egymásnak és beszélgettünk a jelenetekről és kollázsokról, megnézzük a film utolsó húsz percét. Azért van szükség erre a szétosztásra, mert az első negyven percben fontos, de inkább mindennapi eseteket mutat be a film, amik az utolsó húsz percben látott halálmonológok mellett eltörpülnek.  Ezen felül a film vége után mindig van egy általános lehangoltság, amit nekünk fel kell oldani. Ha egyben látnák az egészet akkor az elején sokkos állapotba kerülnének és nem lehetne érdemi vitát kezdeményezni. A film végének megbeszélése után már csak a záró kör és az értékelő lapok kiosztása van. Az értékelő lapok írásánál magukra szoktuk hagyni őket, hogy a jelenlétünk ne befolyásolja a válaszokat és mi is kifújhassuk magunkat egy kicsit a folyosón. Ilyenkor rögtön megbeszéljük, hogy ki mit érez a workshop sikerességével kapcsolatban és alig várjuk, hogy megkaparintsuk a már kitöltött értékelő lapokat. A kíváncsiság mellett az értékelő lapok elolvasása azért fontos, mert ez a legközvetlenebb értékelés a munkánkra. A legemlékezetesebb visszajelzés, amikor Lady Gaga Gypsy számából ráírták a refrént az értékelő lapra.

Mitől lesz jó egy workshop?

A workshopok elején még egész más volt számomra a siker küszöbe, mint most. Az elején még úgy gondoltam, ha beleadok száz százalékot és elmondok mindent, amit el akartam mondani az már siker. Elég gyorsan rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az igazi sikert most már az jelenti, ha a társammal együtt az adott osztályból és magunkból hozzuk ki a maximumot.

Az elején úgy gondoltam, hogy ha mindig rászólok arra, aki zsizseg, miközben én vagy egy osztálytársa éppen a témához szól hozzá, akkor azzal rontom a tréner diák kapcsolatot és nem vettem észre, hogy ezzel a társamból csináltam „rossz zsarut”. Aztán megtanultam, hogy ha pozitív megerősítést adok nekik, akkor ez a probléma már nem áll fenn.  Persze nem csak tanultam, hanem tanítottam is. A társamnak azt, hogy nem kell megijedni a váratlan helyzetektől. A diákoknak pedig azt, hogy bátran fogalmazzák meg és mondják ki a véleményüket és ugyanilyen bátran hallgassák meg a másikét. Ezekben a fejlődésekben nagy szerepe volt Szabó Angélának, aki andragógusként vette át a mentorálasunkat és az értékelő megbeszéléseket Rodrigótól és Marcitól. Januártól ő tartotta a kapcsolatot az iskolákkal és ő intézte a logisztikai feladatokat. Tőle nem csak olyan technikákat tanultunk, amelyek a workshopokon jönnek jól. Beleláthattunk abba is, hogy hogyan áll össze és megy végbe egy telefonos interjú az osztályfőnökkel. Hegedűs Attilától, aki a szupervíziókon pszichológusként egyengette a lelkivilágunkat, olyan csoportvezetési módszereket tanultunk, amellyel visszahozhatunk egy épp széteső workshopot is a rendes kerékvágásba. Kettejüktől mindannyian tanultunk annyit, hogy a workshopok végéhez közeledve önálló gondolataink legyenek a továbblépésre.

Merre tovább?

A workshop nem zárult le ezzel a húsz iskolával. Jelenleg több verzió is kilátásban van arra nézve, hogy hova fejlődjön tovább. Az egyik elgondolás, hogy visszamegyünk ezekbe az iskolákba és egy hosszabb távú, havi rendszerességgel működő workshop sorozatot hozunk létre. A másik terv, hogy eljussunk minél több új iskolába, akár egy háromszor három órás workshopal. Emiatt állítottunk össze két kérdőívet. Az egyiket a tanároknak, a másikat a diákoknak. Az ő visszajelzéseik, az eddigi értékelőlapok eredményei, és a saját tapasztalataink kiértékelése segít megtervezni a workshop jövőjét.

Ez a workshop mindenképpen folytatódni fog, mert olyan témával foglalkozik, amely mindannyiunkat érint, és mégsem lehet róla nyíltan, normális keretek között beszélni. Ezen felül sikerrel oszlat el sztereotípiákat olyan emberekben, akikből később itt vagy ott, de döntéshozók, munkaadók lehetnek.

A későbbiekben is szívesen foglalkoznék workshopok tartásával, de úgy gondolom, hogy az itt megszerzett tudást az élet számos más területén is tudom használni.